A szőlőszem álma

           Jacsó Pál

Már megkerget minket az őszi szél.

Sejtelmes ködfoltok mögött, a lámpafény,

Tompán ragyog.

Mégis átvágva a tejfehér utat,

Homályosan és sejtelmesen,

Hívogatón, a pincék felé mutat.

 

Vannak itt lelkek is, az ajtók mögött,

Vagy magára hagyott e táj?

A szomszéd szomszédja is jó barátom itt!

Hol a fagyba hajló éjszakában,

A botorkáló magány se fáj...

Mert mindig talál egy meleg zugot,

Ahol még ott tanyázik a fény,

Mely megcsillan múltba révedőn,

A gyöngyöző pohár karcsú nyakán.

 

Gyöngyöző pohár nyakán az ív,

Mely szenderegni, vagy mulatni hív,

Te döntöd el, hogy merre mész,

Ha a pince vasalt ajtaján kilépsz.

 

Az ív a gyöngyöző pohár nyakán,

Kezedbe simul untalan,

A lelked, itt most pár órára otthonra lel,

Bár lehet, hogy fáradt s hontalan.

 

Lábaid előbb a fényes makadámot tapodták,

Az őszi mélabúban céltalan,

Most az illatos nedűből erőt merítve,

Már a múlt emléke a tompaság,

S a szíved újra gondtalan.

 

Lelked magába fogadja, a pince mélyéről feltörő,

Feneketlen jókedv, harsány zsivaját,

Hol egymásba karol a sok párló lehelet,

S az élet egyre kedvesebb zaja,

A csendülő pohár,

Melynek vékony falán, az újbor cseppjei,

Mint megannyi édes mosolyt fakasztó,

Röpke korty gurulnak le,

A szomjas torkokon,

Átvágva minden bánat kordonon,

Bevégezve mindazt a célt,

Melyet a kis szőlőszem,

Álmában, a tőkén, csak titkon remélt...

 

Hogy ott, ahol ő majd megjelen',

Legyen az szomorkás délután,

Vagy egy viharos átmulatott éjszakán,

Két szerelmes, hol vágyban összeforr,

Ő az egyik fénypont lesz:

A Bor.

 

 

 

Gyúanyag ágyban, szenvedélyben,

Véres csatákban, és orv merényben,

Mindenütt ott van a kis szőlőszem,

És pajkosan ránk nevet.

- „Mily sokszor urallak titeket

Büszke, mégis oly' balga emberek!”

 

A kis szőlőszem, oly gyenge volt,

Míg a tőkén rostokolt, és várta,

Hogy egyszer, majd egy napon,

Övé legyen a hatalom,

Felettünk borivók felett,

Akiknek így már két szerelme lett.

 

Gyere barátom, s add kezed,

Hadd szorítsam jó kedvedig,

Tele a lopó, s minden pohár,

Most már van időnk!

Reggelig!

 

Kóstoljuk végig az életed,

Aztán majd ízleljük, az enyémet is.

Ég veled bú, s nehéz gondolat,

Te most az ajtón kívül maradsz!

Majd lesz időd még a hátamon,

Mikor cipellek... Fájdalom.

 

De tudod mit?

Átadom e nehéz terhet másnak,

Bút, bánatot többé sose lássak.

Köszönöm, jó újbor barátom!

Az életet megint vidámnak látom.

És nem ám, csak holnap reggelig,

Hanem míg kimért időm,

Itt kitelik.

 

De remélem, jó Uram, Istenem,

Sokáig engeded nekem,

S ha majd jövőre egy kis zsendülő,

Szőlőszem, titkon rám nevetve,

Súgva, magához int,

Összekacsintunk pajkosan megint.

 

Mert látjuk egymást még.

Bizonyám!

Egy álmos november délután,

Mikor egy szép ívű, fénylő pohár falán,

Újra egymásra mosolygunk talán....

2012. november

< Előző		Következő >