tíz óra tájt, miközben köröttünk is állt az idő.

Anyám a nyakkendőmet kötötte épp csokorba,

az asztalon keményítve fehérlett: egy új terítő.

Rajtam vajszínű kabát meg élére vasalt nadrág:

türelmetlenül, toporogva várva az ismeretlent,

fel sem fogva, hogy régen, majd jó kétezer éve

valahol délen: könnyekre fakasztották az Istent.

Kicsi a ház, mégsem voltunk ünnepi szegények,

egyszerű hétköznapokon: boldogként gazdagok,

bennem lapultak elplántálva a távoli remények:

azzá legyek, akiben tán már végleg itt ragadok.

Közben cipőmet fűzve szavaltam mind a verset,

miket megtanultam, akkor még mások örömére,

nem sejtve, nyelek kedvkönnyet, annyi keservet

s reméltem, bánatom nem marad a kései ebédre.

Tenyeremben lapult, mosolyom mellett: a kölni,

szerezzek rám nevetőknek, ma boldog délutánt!

Nem tudhattam, miket fogok az élettől örökölni,

jó utakat vagy csak keresztbefutó egymásutánt?

Apámon kalap és elegáns ballonkabátos mosoly:

épp olyan, mint a még nem látott Gregory Peck,

- naftalinból jőve, így talán máig elkerülné a moly -

jártak az utcákon tömegével tiszta-arcú emberek.

Apámat tisztelték-szerették (én aranyos voltam):

így elrepült gyorsan az-az illatos, csodás délután,

azóta mennyi, de mennyi úton végigbarangoltam,

oly sokszor csak tapogatódzva járt kéz a láb után.

Nem éltem - bár volt, úgy reméltem - kétezer évet,

így bennem sem pátosz, sem nosztalgia nincsen.

Azóta elment mellettem már két emberöltőnyi élet:

s már értem, miért könnyezett, akkor lenn

délen: az Isten.

(Miskolc, 2014. április 12.)

Jacsó Pál