Köszönöm az életet

Maradj velünk még itt, nagyon sokáig,

míg a hulló falevél, rád libbenve száll:

mert kerti álmát elszunnyadón aludva,

rügybontásból kinőve őszi fagyos ágig,

te vagy nekünk az ágy, a meleg dunna!

Már nálunk is augusztus-végi nyár kel

a hűvös hajnalban, verítékező fák alatt:

langyos estéd, felénk óvó lombot emelt,

néha szenderegni látszik a konok idő is,

pedig mutatója, csendben továbbhaladt.

Este görnyedten tipegsz ágyásai között

a babnak, sok szebbnél-szebb virágnak,

a szívünkbe lassan örök féltés költözött,

pedig szememben most is oly erős vagy:

(nekimennél ma is az igaztalan világnak)

Oly szokatlan érzés a fogyó Holdat látni,

ki nem telik sajt-kerekké többé soha, ily

alkonyat-időre senki nem szeretne várni,

- régi álomképeket ébren lapozgatva végig -

pedig a sors hozzánk tán nem is mostoha.

Az élet fája nem nevelt számodra sok jót,

sem bőséget, se mosolygós leányregényt,

mégsem hallottam szádról jönni zokszót:

konokul küzdve egymással s magunkkal,

hol hárman maradtunk: árván-szerteszét.

Keménynek gondolta magát e torzó világ,

míg egy napon nem találkozott itt velünk:

elszárad a fejét billentő napraforgóvirág is,

harsogó torokkal vedelik a savanyú bort,

és rám mutatnak: te vagy a mi emberünk!

Elrepült mára, három emberöltőbe zárva,

lassan nyolcvan küzdelmes év, miközben

ajándék sejtedből életre nőttem ötven éve,

máig óvón parancsoló két karodba szállva,

lelkem, mint szalmaszálakat öleli át a kéve.

Reggel kibontom magam a ritka ölelésből,

kaptál az élettől egy sokszor oly konok fiút:

(e földön nehezen találom végleges tanyám)

Rákként megyek előre, nincs is más kiút, de

Köszönöm életem neked: drága édesanyám.

(Jacsó Pál,  Miskolc, 2014. május 01.)