Gyermekkorunk legszebb álma

(Karácsony estére)

Mondd, mit szeretnél, ha gyermek lennél,

Csak egy napra, ebben a rohanó világban?

Mondd, mit tehetnél, ha gyermek lennél,

Csak egy órára még, ebben az életben?

Mondd, mit álmodnál, ha gyermek volnál,

Csak egy röpke percre, ezen az éjszakán?

Mondd, mit kívánnál, ha gyermek volnál,

Csak egy pillanatra, e szép fényes estén?

Mikor a repkedő csillagfény áttetszik,

Jégvirágos ablakok, csipke üvegtestén.

S benézve egy ablakon, ugyan mit is látok,

Ünnepre készülődvén, az álom családot.

A ház ura most még épp, a fát faragja,

Gőzölgő borból int neki a vanília illat,

S ettől elszáll majd, minden gond haragja.

Türelem kell ehhez, bizony mondom, dejsze',

Karcos pálinkával jobban fog a fejsze.

Mosolygós fiúcska toppan be az ajtón,

Kintről a sok porhó, menten kavargón,

A fagyos szél szárnyán zúdul utána,

Csillámló játékot fújva, a meleg szobába.

Hol egy szőke kislány, arcán tüneménnyel,

Gurgulázó kacajjal, épp asztal alá bújna,

A vacsora előtt elcsent, édes süteménnyel.

Egy karcsú palackban friss, gyöngyöző rozé,

Aki most belekarol, a szerelme azé.

A téli kertbe épp kitekint, egy érett szépségű,

Álmodozó aszú, szőke hajzuhatag,

Kinek puha nedves csókja, most is mézillatú.

Hamvasan ropogós sárga-piros alma,

Mert vidám nevetés itt, a lélek hatalma.

Kandalló pattogó tüze ég, csillogó szemében,

Halkan felnevetve, a mámor hevében.

A konyhában hűlnek finom tortakrémek,

Miket bizony, már néha erőtlen kis kezek,

Titkos művészettel kevertek a mának,

Karamell és forró csoki legyen, ma este jutalma,

Minden sürgölődő, gondos nagymamának.

Kin a meghatott párától homályos szemüveg,

Hófehér kötényét, az idő ette meg.

Jó pipa és meleg papucs kell a nagyapának,

Mert még lábán hordja mind a fáradságot,

Mi a Dontól hazahozta, ezt a kis családot.

Megpihenni fáradt csontjait az öreg karszékben,

Talán utoljára, mesél róla, hogy telt a Karácsony,

Zord orosz sztyeppéken.

Gyermekkorunk legszebb álma, a szeretet íze,

Mit megennénk minden napra, reggel, s vacsorára,

Soha meg nem unnánk, várván a sorára,

Mikor majd arcunkra mosolyog, a fénylő hold íve.

De ha megtehetnénk a jövővel, hogy éberen nézzük,

Akkor sem értenénk, így jobb, ha nem is fürkésszük.

Mert, hisz elvesztenénk, a vágyak boldog álmát,

Mi napról napra adja nekünk, ajándékba,

Itt. A létezés hatalmát.

                                                                                                          Jacsó Pál