A 48'as  szabadságharc hőseire emlékezve a Miskolczi Pincék Asztaltársasága és az Avasi Borút egyesület közösen megkoszorúzta a gondozásunkba vett két 48'-as  harcosunk síremlékét a pincesorok alján lévő avasi református temetőben, Kun Miklós 1848-as nemzetőr hadnagy, főbíró és Poóts András miskolcról indult veres sipkás honvéd sírját.

Rövid elnöki megemlékezést követően felidéztük életútjukat, emléküket, majd meghallgattuk Jacsó Pali tagtársunk ezen alkalomra írt versét.

A délutáni nap sugarai bearanyozták a sírokat. 

A kisképek vetítése automatikus, de rákattintva nagy méretben is elindítható!

Ezt követően egy rövidre tervezett, de annál hosszabra sikerült, két felvonásos  közgyűlést tartottunk a Bokályos-pincében, ahol egyeztettük az áprilisi Bakancsos- Batyus- Bortúrás Bélajárás részleteit - kihasználva hogy egyszerre 4 Béla is jelen volt.  Mivel a nőnap sem régen múlt el, a házigazda, Csilla tiszteletére egy nőnapi vers is debütált írója, Pali előadásában. 

A két felvonás közti szünetben átsétáltunk az alsó sorra, ahol Nagy Béla barátunk is egyet értett a a körvonalazódó szervezéssel. Ezt követően ismét a Bokályos pincében kötöttünk ki hazafelé menet, hiszen útba esett és a kancsókban megmaradt borok sem maradhattak ott, oxidációnak kitéve.

Miután a harang elütötte a 9 órát, és  a telihold is már lámpásként világította be a pincesort, a kellemes tavaszi estében kulcsra zártuk a pince vasajtaját és elindultunk hazafelé. Mi már megtanultuk Máraitól hogy szeretni kell az életet, s nem kell törődni a világ ítéletével. Minden más hiúság.

Idézzük fel a két verset, ami a mai délutánon elhangzott:

Lehajtott fővel

2014. március 15.

Itt állunk megint, tar-lehajtott fővel,

szívünkben most éppen, emlék pátosz.

De mondd! Mit kezdjünk az elmúlt időkkel:

S van-e köze az Óriás Múltnak,

az odúba húzódó, oly parányi mához?

Itt állunk megint, borotváltan-épen-jóllakottan,

s beszélünk fennkölten, mint régen,

ez mégsem az a világ, amiért apáink harcoltak,

és tán mondanák is: Ők köszönik szépen...

Bár nem sok hibádzik már, tán ahhoz a célhoz,

amiért ükapáink vért adva küzdöttek, ez

minket sokszor elgyengít, semmint megacéloz,

pedig nem aláztak meg, és nem üldöztek.

Mi kéne hát ahhoz, hogy végre méltón álljunk,

büszke dédapáink sírhantjai mellett?

Csak tegyük mindig egyenesen, legalább holnap,

mit lelkünk szerint, ha tükörbe nézünk:

bizony már, tegnap tennünk kellett!

Ez nem nehéz örökség, ennyit csak elbírunk,

mert az nem kis szégyen lenne,

ha már harcolnunk fegyverekkel nem kell,

a küzdelem már tollal, meg tintával sem menne.

Legyen hát tollunkban erős tinta-vegyszer,

próbáljunk tiszta lapokra, akár mi is történelmet írni,

hátha elérhetjük, hogy ránk is majd egyszer,

ismeretlen utódaink néma kegyelettel,

tar-lehajtott főkkel, fognak emlékezni.

Miskolc, 2014. március 09.                     Jacsó Pál

Nőnapi emlékek

Egy emlék villant most eszembe,
mikor egy szeles március-délután,
Ámor már egy hónapja lőtt szívembe.
Tüdőm Ópium parfümöddel telve:
ezért hát mindig ott voltál velem,
mint egy virágbolt tömény illata,
miközben mindenki egy csokorral
sietne, futva-rohanna már haza.

Kosárban hóvirág tucatszámra
- védelmet akkor még nem kapott -
s ki árulta, legtöbbször oly ábrázattal,
mellyel csókot legfeljebb lophatott.
Vékony voltam, s még olyan sármos
(ezt nem én állítom kedves olvasó,
ha mosolyogva is, de higgyed el)
te pedig hamvasan-szőkén bájosságos:
a balhét miattad, te durcás szépség,
hányszor-de hányszor vittem el...

Húszévesen, az egész világ enyém volt,
és nem adtam volna tán semmiért,
pedig néha biz` jobb az óvatosság, mert
egyszer majd megfizetsz, úgyis mindenért.
Egy farmer, egy ing, egy hosszú kabát,
tán még egy hanyag sál is, a sárm miatt,
köröttem meg mind, a nyakkendős urak,
az "átkos" még pár évig itt maradt:
Akkor még bőven a szegfű volt a sláger,
egész nap százával a vázákban állt,
pedig vitték a Volgák garmadával,
az utánpótlásnak így épp helyet csinált.
Ölelték magukhoz tucatszám büszkén,
pocakon Vörös Október öltönyök,
a sor meg lépett előrébb, türelemmel:
(nem volt divat még akkortájt,
a két oldalra kitett kemény,
konokon-szúrós, mord könyök)

Mikor sorra kerültem, választottam:
egy gyönyörűn-ringó szál orchideát,
mert az hasonlított ott a boltban:
egyes-egyedül csak terád.
Mert hiába sáros volt még a járda,
s a környezet is töményen szocreál:
ki figyel a málló-kopott falakra,
ha a szíve épp lobogó lángban áll.
Gyönyörű, harcosan izgalmas pár év,
a varázslat mégis megkopott,
s ünnepeltünk, már más illatokkal,
sok márciusi szeles nőnapot.

***
Megjártam azóta, de mennyi utat,
az élet felemelt vagy rám-rogyott
közben volt, hogy eszembe jutottál,
de mostanra sok minden változott:
Az urak már nem Volgákban ülnek
vállukon szebbnél-szebb öltönyök,
telefonba vagy laptopba merülnek,
és már felhúzott mind a két könyök.

És vannak e korban urak a sorban,
kik önhitten, büszkén elkönyvelik:
megkapnak bármit e kerek világon,
mi akár csak egy napra kell nekik.
Az önzetlen figyelem még ha egyen`
már nem is oly nagyon megszokott,
az akkori bumfordi szegfűkkel együtt
bizony, a tisztelet jócskán megkopott.

És lehet, bár feltett kezekkel ágálni,

ebben sok ünnepelt is jócskán hibás,

mert egyre kevesebb már az orchidea:

így miért is lenne oly sok "úr" itt más.

***
(hogy ezt akarta-e egykoron, a szép-emlékű Clara Zetkin,
írja meg már valaki nekem legalább
titokban: egy rövidke gyűrött cetlin)

Miskolc, 2014. március 06.                     Jacsó Pál