A szőlőtermesztés történelme

2.

Az itáliai szőlőtermesztés

A későbbiekben a szőlőkultúra Itália földjén is virágzásnak indult. Az Ie. 6. századtól az itáliai szőlőtermesztés lendületesen fejlődött, és rövidesen a mezőgazdaság egyik legfontosabb ágává lett.A rómaiak (latinok) és az etruszkok története Itália földjén eléggé párhuzamosan alakult. Különösen kezdetben Ie. 750-ben jöttek létre az első etruszk közösségek és Ie. 750-ben alapította Romulus Rómát. A latinoknak és az etruszkoknak a szőlőkultúra fejlődésére és a borkészítésre való hatása azért különbözik. A szőlő- és borkultúra történetébe Róma második királya, Numa Pompilius is (715-673 Ie.) beírta a nevét. A népnek a görögök szerinti szőlőművelésre, főleg a rendszeres metszésre kényszerítése céljából elrendelte, hogy az isteneknek csak metszett szőlőről származó borral szabad áldozni. Ez a vallási kultusz hatott a szőlőtermesztési eljárások fejlődésére. A szőlőültetvények művelésének az elhanyagolása miatt a plebejusok elveszíthették szavazati jogukat, a szenátorokat törölték a lajstromból, s a lovagokat megfosztották a lovuktól. (Gellius 130-175.) A rómaiak átvették a görögök szőlőkultúráját, de hatása volt rájuk az etruszk szőlőkultúrának is. Szívesen importálták az eredeti görög borokat (Rhodosz, Leszbosz, Cyprus szigetéről). A római hatóságok kezdetben a 21 évesnél fiatalabbaknak megtiltották a borivást. Cato Marcus Portius (234-149 Ie.) ezt ajánlja: „Ha te rajtakapod a feleségedet a boriváson, öld meg őt!”. Ő volt egyébként, akinek a De agricultura (A földművelésről, magyar nyelvre fordítva 1966-ban jelent meg) c. könyve a legrégibb és legnagyobb prózai mű. Augustus is megtiltja lányának a borivást.

Julius Ceasar (100-44 Ie.) kedvező befolyást gyakorolt Gallia és Hispania szőlőtermesztésének fejlődésére. Szerinte az isten védi a szőlőt, mivel annak megművelése összeköti az embereket a földdel, és katonai védelemre késztet, mivel a szőlőtermesztők hevesen reagálnak a szőlőket pusztító barbárok támadására.

Cicero Marcus Tullius (106-43 Ie.) a Republica c. művében először szólalt fel az Alpokon túli gallok szőlő telepítései ellen, a római szőlők védelmében. Szerinte csak a római polgárok telepíthessenek szőlőt. A tiltás kiterjed általában a szaporítóvesszők kereskedelmére is.

Ezt a törekvést azután Domitianus Titus Flavius (81-96) koronázta be azzal, hogy kiadta a De excidendis vineis (A szőlők kiírtásáról) rendeletét, amely kötelezővé tette a római provinciák (kevés kivételével) szőlőültetvényei felének a kiirtását, s az anyaországban is megtiltotta új szőlők telepítését, mivel a szőlők elfoglalták a gabonatermesztéstől a földeket, és gabonahiány következett be. Domitianus rendelete mintegy 200 éven át volt hatályban. Csak Marcus Aurelius Probus (232-282) császár szüntette meg azt 280-ban, és állította vissza a szőlőtelepítés jogát az egész birodalomban. A katonáival is szőlőt telepített. Ezzel a szőlő- és borkultúra fejlesztésében és terjesztésében nagy történelmi tettet hajtott végre: ennek hatására alakult ki Gallia, Spanyolország, Pannónia, Mösia, Sirmium földjén, a Rajna mentén, a Duna menti országokban, Illíriában a fejlett szőlőtermesztés, s az kevés kivétellel virágzott és fennmaradt napjainkig. A telepítésekhez Görögországból, Itáliából, Rhetiából, Bourgogneból, Istriából, Aquileiaból, Szicíliából, Afrikából stb. hozatott szaporítóvesszőket.

Feloldották a borivás korlátait is. Bacchus és Liber a szőlő és a bor istene uralkodott a szőlő- és borkultúrán, akiknek féktelenségbe átcsapó ünnepeket is szenteltek (bacchanáliák). Folyt a bor a lucullusi lakomákon. Szokásban volt a Római birodalomban is a borok vízzel kevert fogyasztása. A rómaiak tisztelték és kedvelték az öreg borokat (a l0 évnél idősebb borok sem voltak ritkák). Leghíresebbek voltak a Vörös és a Fehér falernumi borok. A Piros falernumi borok általában az Aglianico, vagy az Amieából (muskotály) fajtából, a passum (aszú) termésből készültek. A falernumi fehérborok a Falangina fajta termésének feldolgozásával készült. Falernumban a szőlőtőkék gobelet (bak) művelése volt általános napjainkig. A rómaiaknál a bor státuszszimbólum volt, de bőven készítettek kereskedelmi forgalomra is. Kiterjedt borkereskedelmük volt számos országba (még Afrikába és Indiába is).

A rómaiaknál az amphorák mellett már kezdték széleskörűen használni a fahordókat is, de amelyeket mogyorófából készült abroncsokkal rögzítettek. Előrehaladtak a szőlőprések gyártásában is. A rómaiaknak a szőlőkultúra határainak Európában való kiterjesztésén kívül jelentős szerepük volt a szakirodalom, a szőlőművelés és borászat elméletének művelésében. A keleti nagy kultúrákból (Fönícia, Görögország) átvett ismereteket latin nyelvre fordítva és szintetizálva a római gazdasági írók a helyi ismeretekkel kiegészítve latin nyelven és módszeresen foglalták össze könyveikben. Ezek a könyvek becses kézikönyvek voltak, s amelyek a könyvnyomtatás feltalálása után az európai szőlő- és borkultúra legfontosabb forrásai lettek a 19. sz. végéig…

A római birodalom bukása után a szőlőtermesztés és a borkészítés fejlődésében átmeneti visszaesés következett be. A népvándorlás viharainak elcsendesedése után azonban a kereszténység térhódítása és a feudális társadalmi rend győzelme a szőlő- és a bortermelés további fejlődését segítette elő. Virágzó szőlőültetvények létesültek a szőlőtermesztésre kedvező vidékeken a kolostorok, a városok és a kastélyok körül. A bortermelés ugyanis fontos jövedelemforrást jelentett, ezért fejlesztése egyaránt érdeke volt az egyháznak, a földesúrnak és a módosabb városi polgárságnak is.

A borfogyasztás a mediterrán kultúrában egyre elterjedtebb, mert:

• a vizek egészségtelenek,
• az étkezési szokások megkívánják,
• a jobbágyság szegényes tápláléka miatt a borban lévő kalóriára is szükség volt,
• a bor a keresztény liturgia fontos része.

A nagy kereslet jelentős kereskedelmet hívott életre. De! nem a minőség, hanem a mennyiség, és a könnyű szállítás, (vízi utak, városok közelsége) volt fontos. A középkori hordókban a bor nem volt hosszú ideig eltartható. Tehát! Az óbort nem ismerték. A márkás fajborok a XVIII. századtól kezdenek ismertté és keresetté válni. A fajborok egyre nagyobb differenciálódása viszont a jó bort luxuscikké tette.

A 16. századtól a szőlőtermesztés tért hódít az Újvilágban is. Előszőr Dél-Amerikában (Peru, Chille, Argentína), majd Közép- és Észak Amerikában (Mexikó, Kalifornia) is egyre nagyobb területeken telepítettek szőlőt. Ausztráliában viszont csupán a 19. század elején honosodott meg a szőlő.

A kultúrával és a civilizációval együtt fejlődött a szőlőtermesztés és a borkészítés az ókortól napjainkig. A pusztító háborúk időnként visszavették fejlődését, a békés időszakok pedig kedvezően hatottak a szőlő- és a bortermelés alakulására.