A szőlőtermesztés történelme

3.

A magyar szőlőtermesztés rövid történelme

Magyarország területén már a honfoglalás előtt is termeltek szőlőt. Bojrevista dák király alattvalóinak erkölcseit javítandó kiirtatta birodalmában a szőlőket. Attila hun király is ismerte és mondhatni halálosan szerette a bort, hiszen egy több napos tivornya után szenderült jobblétre. A honfoglaló magyarok - Akik már vándorlásaik közben megismerkedtek a szőlővel és a borral - hazánk területén több helyen is virágzó szőlőültetvényeket találtak.

Az ásatások folyamán feltárt leletek igazolják, hogy a Dunántúlon a római uralom előtt a kelták is termeltek szőlőt. A szőlőtermesztést is a rómaiaknak köszönhetjük. Domitianus császár 1. század végi rendeletét, amely az Itálián kívüli szőlők kiirtását írta elő, nem hajtották végre. Ezt a második századi, szőlővel kapcsolatos leletek (présalkatrészek, szőlőmetszőkések, nehéz szőlőkapák) bizonyítják.

A rómaiak i. e. 12-9 között szállták meg a Dunántúlt (Pannóniát), hogy feltartóztassák a keleti népek terjeszkedését nyugat felé. A hazájukra annyira emlékeztető Balaton vidékén megtelepedett rómaiak szőlőt is műveltek. Erre utalnak a Veszprém közelében lévő Baláca-pusztán feltárt római villa festményein a szőlőművelést ábrázoló jelenetek: láthatjuk a falra létrán mászó szüretelőt, a vállán kosárban szőlőt cipelő alakot, szőlőfürtöket, szőlőlugast stb. A közeli Kővágóörsön pedig római szarkofágot találtak, amelynek fedelén faragott pávák láthatók, csőrükben szőlővel. Sarló alakú metszőkéseket is ástak ki ebből a korból. A hagyomány Probus római császár (276-282) nevéhez fűzi a pannóniai szőlőkultúra megteremtését. Probus előtt a szőlővesszőt a birodalomból tilos volt kivinni. A tilalmat ő oldotta fel és légióinak megparancsolta, hogy békeidőben szőlőt telepítsenek.

Pannónia szőlőfajtáiról némi tájékoztatást nyújt az i. sz. III. századából a Baranya megyei Bánról származó Liber oltárkőn szereplő négy szőlőfajta felsorolása (Liber a szőlő és a bor istene), s az oltárkövek utalnak a szőlő elterjedésére is. A nevezett oltárkő felirata arról tanúskodik, hogy a városnak ezen a táján csemegeszőlőt, gömbölyű aprószemű szőlőt, ős lesbosi kecskecsöcsű szőlőt és cabaliai borostyánlevelű szőlőt ismertek.

A római birodalom bukása után, a népvándorlások viharaiban sem pusztult el a rómaiak hagyatéka. A hun, majd az avar és a frank uralom idején is művelték a szőlőt az itt élő földművelő népek.

A magyarok, amikor még az V. század körül a Beotis tó táján (Fekete tenger) éltek már ismerték a szőlőkultúrát és a bortermelést. Erről tanúskodik feljegyzéseiben Ibn Rosztah arab író krónikája is. „Midőn valakivel fogadást tettek, egy pohár bort hozattak, s ebbe karddal, vagy nyíllal véröket eresztvén megitták, nemcsak a fogadást tevők, hanem minden jelenlevők egyetemben. S ekkor mind a barátság, mind a fogadás szent és változhatatlan volt előttük. Sőt akik az ilyen vérrel kevert borból ittak egymást véreiknek tartották.”

A honfoglaláskor érkező 10 nemzetség tagjai bizonyára örömmel vették a hegyoldalakon virágzó pompás ültetvényeket, Pannónia hangulatát, s ez biztos közrejátszott a végleges letelepedésben is.

A honfoglaló magyarság az itt talált földművelő népektől, a későbbiekben pedig a nyugati térítő papoktól megtanulta a szőlőtermesztést és a borkészítést. A hiteles oklevelek tanúsága szerint a 11. századtól kezdődően elsősorban az egyházi birtokokon és a városok környékén terjedt gyorsan a szőlőtelepítés, amit az Árpád-házi királyok különféle privilégiumokkal, adómentességgel is ösztönöztek.

Az első írásos emlék a szőlőről a Pannonhalmi Apátság alapító levele. A liturgia szükségessé tette, hogy ahol lehetséges a keresztény egyház rendelkezzen szőlővel. De nemcsak az egyház részéről jelentkező igény tette fontossá a bortermelést, hanem a rossz vízminőség is, az éghajlati és a talajviszonyok pedig kedveztek hazánkban a szőlőtermesztésnek. A szőlő jelentőségét bizonyítja, hogy I. (Szent) István, országalapító királyunk a pannonhalmi apátság alapítólevelében a tized alá eső termelvények között első helyen a szőlőt említi, s csak ezt követi a többi termény felsorolása.

A homoki szőlőkről szőlő első dokumentum 1075-ből származik, amikor I. Géza, a Felsőalpár vidékén lévő szőlőket a Garamszentbenedeki apátságnak juttatta.

II. Géza király alatt (1141-1162) már megkezdődött a budai vár környékén lévő erdők kiirtása és beültetésük szőlővel; az első televények Óbuda, a Kis-Gellérthegy és Sashegy voltak.

A tatárjárás után IV. Béla kiváltságokkal serkentette a szőlőtelepítések újboli megindulását, és Tokaj-Hegyaljára szőlőművelő olasz telepeseket hozott.

Az Anjou királyok (Károly Róbert és I. Lajos) korában tovább fejlődött a szőlő- és bortermelés, amit hatékonyan segített a megnövekedett borkereskedelem is. A 14. század első felében, Zsigmond uralkodása idején különösen a német tartományokba irányuló borkivitelünk lendült fel.

Mátyás király uralkodása idején érte el szőlő- és bortermelésülk fejlődésének tetőfokát. Magyarország ebben az időszakban Európa első szőlőtermelő államainak sorába került.

A XVI-XVII. század állandó csatározásai fellendítették a borfogyasztást, nemcsak a zsoldos hadinép, hanem a vizek további fertőződése miatt is (temetetlen holttestek, vízbe dobált hullák stb. A kanizsai várkapitány kérelme a nádorhoz: „Bort küldjön kend, mert uraim a víztől mind elbetegednek.” 1594-ben az egri várban a 700 fős legénység 15200 csöbör bort fogyasztott. Ez kb. napi 7 dl.)

Szőlőtermelésünk felfelé ívelő fejlődését a mohácsi vész utáni csaknem 150 éves török hódoltság megállította és visszavetette. A Kadarka elterjedése azonban erre az időszakra esik. Ezt a fajtát a 16. század elején a törökök elől menekülő, majd a 16. század második felében a hódoltság idején a törökök támogatásával bejövő szerbek hozták magukkal.

A 17. század végén a törökök elleni felszabadító háború, továbbá egyes vidékek elnéptelenedése akadályozta a szőlő- és bortermelés fejlődését. A törökök kiűzése után a császári kamara őtévi adómentességgel igyekezett az új telepítések megindítását elősegíteni.

A 18.század végén a 19.század elején a Duna - Tisza közén a futóhomok megkötésére nagyarányú szőlőtelepítés kezdődött. Ennek eredményeképpen a homoki szőlőterület néhány évtized alatt jelentősen megnövekedett.

A szőlőpusztító rém, a filoxéra. Szőlőgyökértetű. Amerikai eredetű 1845-ben fedezik fel Európában. Az 1860-1870-es években akkora kárt okoz Franciaországnak, mint a porosz-francia háború (20 milliárd frank). 1875-től Magyarországon is pusztít, s szó szerint letarolja a hagyományos borvidékeket. Védekezés az árasztás és a szénkénegezés, homoki szőlők telepítése, valamint az amerikai ellenálló alanyba oltás. Egzisztenciákat tett tönkre, és egyik oka volt a kivándorlásnak. A magyar szőlőtermelésben korszakot zárt és korszakot nyitott. Az 1875-ben fellépett és igen gyorsan elterjedt filoxéra a kötött talajú szőlőkben nagy pusztítást végzett. Ennek következtében két évtized alatt az ország szőlőterülete csaknem 120 ezer ha-ral csökkent. A hegyvidéki szőlők pusztulása, majd ezt követően a homoki szőlőtelepítések fokozódása a kötött talajú és a homoki szőlők arányának jelentős megváltozását ereményezte. 1880-ban például még csak 51 ezer ha (kb 14%) homoki szőlő volt, 1915-re viszont a filoxérával szemben immúnis, nagy kvarctartalmú homoktalajon a szőlő területe már 130 ezer ha-ra növekedett, és így az ország összes szőlőterületének (361 ezer ha) több mint egyharmadát a homoki szőlő alkotta.

Még be sem következett a filoxéravész utáni rekonstrukció, amikor az első világháború, majd azt követően a túltermelési válság ismét súlyos csapásokat mért borgazdaságonkra. Az első világháború után szőlőültetvényeink területének csaknem kétharmada (215 ezer ha), a szőlő- és borfogyasztó lakosságnak pedig csupán egyharmada maradt meg. A belföldi borpiac csökkenése mellett jelentéktelen mennyiségre szűkült borexportunk is. Míg például 1920 előtt kb. 1 millió hl bort értékesítettünk külföldön, 1925-ben már csak 25 ezer hl-t tudtunk eladni. A háború előtti vásárlók ugyanis politikai okok és önellátásra való törekvés miatt elzárkóztak a magyar bor vásárlásától. Mindez rendkívül kedvezőtlenül hatott borgazdaságunk alakulására. A szőlőt csak ráfizetéssel lehetett termeszteni. Emiatt az igénytelen, kevés befektetést igénylő direkt termő szőlőfajták rohamosan tért hódítottak, és gyakoriak voltak a borhamisítások, a borok minőségét rontó visszaélések. (1929-ben 9500 ha, 1938-ban pedig már több mint 23 ezer ha a direkt termő ültetvények területe.)

A második világháború időszakában a szőlő-és bortermelés színvonalában a munkaerő és a termelési eszközök hiánya miatt további hanyatlás következett.

1957-től kezdődően a helyes agrárpolitika következtében a termelési kedv ismét felélénkült, és bortermelésünk, amely 1953 - 54-re mélypontra jutott, újra fejlődésnek indult.

1961-1965 között megkezdődött a második szőlőrekonstrukció, amikor 47 ezer ha-t telepítettek, és egyidejüleg megkezdődött a borászati nagyüzemek korszerűsítése, továbbá a korszerű technikai felszerelésekkel rendelkező új borászati üzemek építése is.

A hetvenes nyolcvanas években a termelőszövetkezeti, állami gazdasági, de főként a szakcsoporti telepítésekkel tovább korszerűsödtek a szőlő ültetvények. Sajnos a túlnyomóan keleti piacra termelő borgazdaság a mennyiséget tartotta szem előtt a minőség rovására.

A rendszerváltást követően a földtulajdon viszonyok megváltozása után a nagyüzemi szőlőterületek magánkézbe kerültek. A kezdeti visszaesést követően, főként a külföldi befektetők megjelenésével a korszerű reduktív borkezelés széles körben elterjedt, amely a minőségi bortermelés feltétele. A 2001. évi ültetvény összeírás adatai szerint hazánkban 22 borvidéken 92.000 ha szőlőültetvény található, mely évente kb. 3,5 millió Hl bort termel.

Az EU csatlakozást követően az országot elárasztották a tagországokból, főként Olaszországból származó olcsó gyenge minőségű borok, rontva a hazai termelők versenyképességét. Ezen ok miatt a szőlőültetvények területe rohamosan csökken veszélyeztetve a szőlő-bor ágazatban tevékenykedők megélhetését és ezzel a hazai tradicionális szőlő és borkultúra továbbélését.